Amikor először meghallottam a Moving Man elvonulásról, nem tudtam, mire számíthatok.
Emlékszem, amikor először léptem be a körbe. Egyfajta szkepticizmussal és reménnyel érkeztem, valami olyat keresve, amit nem tudtam pontosan megfogalmazni. Mint sok társunkat, engem is egy magánéletbeli válságot követő nehéz időszak hozott össze a Moving Man-el. Amit a Moving Man Institute férfi körében találtam, nem csupán kapcsolódás volt, hanem átalakulás – egy olyan élmény, amely mély hatással volt a személyes életemre és a körülöttem élők életére is.
Elérkezett a hétvége, és ott álltam egy erdőszéli jurtában, körülvéve idegen férfiakkal. Még mindig ott volt bennem az a kérdőjel, hogy miért is vagyok itt, mit is keresek valójában?
Az első nap elég kellemetlen volt. A férfiak, akikkel találkoztam, mind más-más élethelyzetben voltak, de egy közös volt bennünk: egyedül küzöddttünk a gondjainkkal, amik belülről rágtak és mindegyikünk túl régóta hallgatott erről. A mozgásos meditációk, amikre bátorítottak minket, nem voltak könnyűek. Azt vártam, hogy majd egy pillanat alatt megértem, hogy mit is keresek itt. De nem így történt. Az egész testem feszültséget érzett, ahogy próbáltam kizárni a külvilágot és a belső zűrzavart.
De aztán egy nap, miközben a többiekkel körben álltunk, úgy döntöttem, hogy most végre próbálok figyelni arra, ami belül történik. Megengedtem magamnak, hogy ne csak a testem, hanem az elmém is szabadon mozogjon. Kezdetben még mindig ideges voltam, hogy hogyan nézhetek ki mások szemében, de hamar rájöttem, hogy nem számít. Először a szorongásom, majd a dühöm jött ki. Persze nem volt egyszerű, de elmondhatom, hogy valami elindult.
Egyik este, mikor végre egy nyugodt beszélgetésben osztottam meg, hogy mi feszít bennem, a többiek egyszerűen csak hallgattak, és megértettek. És ez volt a legnagyobb döbbenet: nem kellett elmagyaráznom semmit, nem kellett kimagyaráznom magam, egyszerűen csak ott lehettem, és az is elég volt.
A legnagyobb változást az hozta, hogy a férfiak között valódi, nyílt beszélgetéseket folytattunk. Az, hogy megoszthattuk, hogyan küzdünk a munkahelyi stresszel, a családi problémákkal, szüleink mintáival, a pénzügyi gondokkal, és igen, azzal, hogy nem tudjuk, mit kezdjünk az érzéseinkkel, sokkal inkább összekapcsolt minket, mint bármi más. Azt hittem, hogy a férfiak nem beszélnek ilyesmiről, de rájöttem, hogy ha nem beszélünk róla, akkor sosem fogjuk megtalálni a megoldást.
Miután véget ért az elvonulás, nem éreztem magam úgy, mintha mindent megoldottam volna, de valami fontos történt. Kezdtem megérteni, hogy nem vagyok egyedül. Hogy a férfiak, akik itt voltak, ugyanúgy küzdenek a mindennapi élettel, a megfelelés kényszerével, és a belső ürességgel, amit megpróbálnak betömni. Az egész tapasztalat arra tanított, hogy nem kell mindent egyedül csinálni, és hogy a sebezhetőség nem gyengeség, hanem erő.
Az elvonulás nem volt egy könnyed élmény, de sokkal inkább éreztem magam erősebbnek tőle. Azóta máshogy nézek a férfiasságra: nem a teljesítményről, nem az elért eredményekről szól, hanem arról, hogy képes vagyok megélni az érzelmeimet, és valódi kapcsolatokat építek a körülöttem lévőkkel.
Miután részt vettem az elvonuláson, sok minden elkezdett változni az életemben. Az első és legfontosabb dolog, amit észrevettem, hogy elkezdtem másképp viszonyulni a saját érzéseimhez. Nem kellett többé elnyomnom őket, hanem megengedtem magamnak, hogy megéljem őket. Ezt a fajta belső szabadságot és őszinteséget nemcsak magammal, hanem másokkal is megosztottam. A kapcsolataim kezdtek javulni, mert végre képes voltam valódi, mély beszélgetéseket folytatni azokkal, akik számítottak nekem. Akár a feleségemmel, akár a barátaimmal, elkezdtem nyíltabban beszélni arról, mi zajlik bennem.
Ez nem mindig volt egyszerű. Az elején meg kellett tanulnom, hogy ne szégyelljem kifejezni a gyengeségeimet, a félelmeimet. De minél többet osztottam meg másokkal, annál inkább éreztem, hogy erősebbé válok. Az empátiám is rengeteget nőtt. Sokkal jobban megértettem mások problémáit és küzdelmeit, mert rájöttem, hogy mindannyian hasonló dolgokon megyünk keresztül, csak másképp. Ez a fajta megértés nemcsak a személyes kapcsolataimban, hanem a munkahelyemen is segített. Az ottani viszonyok is finomultak: kevesebb lett a feszültség, könnyebben megértettük egymást a kollégákkal, és a konfliktusok nem éleződtek ki, hanem lehetőségekké váltak a fejlődésre.
A legnagyobb változás talán az volt, hogy elkezdtem új irányokba lépni, és nem féltem sarkamra állni. Sokáig úgy éreztem, hogy a karrierem egy helyben toporog, mert nem mertem változtatni. Az elvonulás után viszont rájöttem, hogy ha nem próbálok ki új dolgokat, akkor sosem fogom megtudni, mire vagyok képes. Elkezdtem vállalni azokat a kihívásokat, amiket eddig elkerültem. Végre elhittem, hogy megérdemlem a sikeres változást, és hogy nem kell mindent egyedül végigcsinálni.
A munkahelyemen is előtérbe került az együttműködés, és az, hogy ne csak a saját eredményeimre koncentráljak, hanem a csapatom sikerére is. Az empátia és az őszinteség, amit az elvonulás során megtanultam, segített abban, hogy jobban kapcsolatba lépjek a kollégáimmal, és nyitottabbá váltam a mások ötleteire is. Az életem nem lett tökéletes, de sokkal tudatosabbá váltam. A férfiasságot nem a küzdelem, nem a magányos harc jelenti, hanem az, hogy képesek vagyunk odafigyelni magunkra és másokra, és hogy ha elismerjük a gyengeségeinket, erősebbé válunk tőlük.
Az elvonulás nemcsak egy élmény volt, hanem egy indító pont ahhoz, hogy végre valódi változások történjenek az életemben. Most már nem félek elindulni új irányokba, és bátran vállalom a sebezhetőséget, mert tudom, hogy ez az, ami igazán összekapcsol bennünket.
Írta: Clausen Sebestyén
