A férfi némasága tanult viselkedés. Arra kondicionáltak minket, hogy a csend az erő jele, és a panasz gyengeség.
Szüleink korában a bensőséges férfi–gyerek kapcsolódás sokaknál szinte teljesen hiányzott, és ennek a nyomai ott vannak a mi párkapcsolatainkban, idegrendszeri reakcióinkban és életszemléletünkben is. Kisfiúként némaságra voltak szocializálva, sokszor minket is így neveltek – nem véletlen, hogy ma is gyakran a torkunkon akad a szó, amikor a saját fájdalmunkról kellene beszélni.
Aki így nő fel, az felnőttként is egyedül marad a saját érzéseivel. Mivel nem tanulta meg a szavakban történő önkifejezést, idővel belső reflexszé válik a „túl fogom élni” hozzáállás. A túlélés azonban nem azonos az élettel: csupán működés, amelyben az ember nem fejlődik, csak kibekkel. Ez a minta generációs szinten lett a férfilét alapélménye, és máig sokan úgy hordozzák a sebeket, hogy közben senkinek sem mondják el – néha még saját maguknak sem.
Évszázados program ez: „Bírd ki, ne rinyálj, tedd a dolgod!” Csakhogy a biológiát nem érdekli a társadalmi elvárás. A tested nem felejt. A lenyelt méreg nem tűnik el, csak átalakul: ólmos fáradtsággá, robbanékony dühhé vagy éjjeli forgolódássá.
A férfikör nem varázslat, csupán kinyitunk egy szelepet, ahol a belső nyomás biztonságosan távozhat, mielőtt szétvetné a rendszert.
A férfiközösségben végzett fizikai kontaktus – mint a közös birkózás, az érintés alapú, szomatikus gyakorlatok – mélyebb fiziológiai és pszichológiai folyamatokat ébresztenek, mint azt elsőre gondolnánk. Ezek a tapasztalatok nem csupán játékos vagy testmozgás-jellegű események, hanem olyan ősi emberi szükségleteket szólítanak meg, amelyekhez a modern férfiak ritkán jutnak hozzá. A fizikai kapcsolódás, a közelség és a kontrollált erőkifejtés mind olyan élettani hatásokat indítanak el, amelyek biztonságérzetet, vitalitást és belső stabilitást hoznak.
Amikor egy férfi végre kimondja, ami nyomasztja, annak nagyon is valós testi hatásai vannak: csökken a stressz, rendeződik a hormonrendszer, és mintha tényleg lerakná a súlyokat. A feszültség oldódásával esik a kortizol, és teret kap a tesztoszteron: visszatér az energia, a libidó, a fókusz és az a belső erő, amit sokan magabiztosságnak élnek meg. Közben a kimondott történetek dopamint szabadítanak fel, az ítéletmentes, megtartó közeg pedig oxitocint, ami mélyebb nyugalmat és stabilitást ad.
A férfikörök azért működnek ennyire jól, mert a legtöbb férfinak nem tanácsokra és drámai lelkizésre van szüksége, hanem egy megtartó, stabil térre, ahol kimondhatja, ami van, anélkül, hogy azonnal meg kellene oldania bármit, vagy meg lenne ítélve. Ha évekig nincs ilyen tér, annak szinte mindig megvan a testi ára: tartósan magas stressz, alacsony tesztoszteron, feszültség, alvás- és kapcsolati problémák, motivációvesztés – és mindezek mögött sokszor a megosztás a kimondás, kiventilálás hiánya áll.
A Moving Man férfikör nem panaszkodó klub, hanem egy tér, ahol nem kell szerepet játszanod és bizonyítanod; ahol más férfiak történetei tükröt tartanak, a tested fellélegzik, az idegrendszered megnyugszik, és újra hozzáférsz ahhoz az érettebb férfierőhöz, amely nem a keménységből, hanem a jelenlétből táplálkozik. Az eseményeink megtörik az elszigeteltséget – és teret adnak annak az ősi férfiigénynek, hogy tartozol valahova, ahol nem kell erősnek látszanod ahhoz, hogy valóban erős lehess. Ez kihatással lehet az egészségünkre is: csökkenti a stresszt, emeli az energiaszintet, helyreállítja a hormonális egyensúlyt.
Pontosan, hogyan történik ez?
Hacsak nem végez valaki olyan sporttevékenységet, amiben ezt ki tudja élni, ritkán adódik lehetősége a mai férfiaknak arra, hogy férfitársaival fizikai kontaktusba lépjen, egy kézrázáson vagy hátba veregetésen túl. Pedig a férfiak közti testi kontaktus – legyen az játékos birkózás, küzdelem vagy szomatikus gyakorlatok, jótékony hatással vannak az idegrendszerünkre. A fizikai kontaktus, a birkózás vagy az érintés közben a test érzékeli, hogy nincs egyedül, hogy valaki tartja, ellenáll neki, majd együtt oldódnak fel.
A férfiidegrendszer – evolúciós okokból – különösen érzékenyen reagál a fizikai együttműködésre. A közös erőkifejtés, érintés és kontakt alapú mozgás nem csak egyéni élmény, hanem egy társas, közösségi élményt is nyújt. Ezáltal átélünk egy biztonságérzetet, hogy tartozunk valahova. Ilyenkor aktiválódnak azok az ideg- és hormonrendszeri hálózatok, amelyeket a magány, az elnyomott érzelmek és a tartós stressz gyengítenek.
Ezek a gyakorlatok azonnal aktiválják a dopamint, hiszen a kontrollált küzdelem és a játék kihívása természetes jutalomérzettel jár. A mozgás öröme visszahozza a sokszor elfeledett játékösztönt, ami hozza magával azt a kreatív, játékos, gyermeki újrakezdő életszemléletet, ami szűrőjén keresztül újra képessé válunk rácsodálkozni a világra. Ezzel párhuzamosan a kortizol (stresszhormon) szintje csökken, mert a fizikai erőpróba levezeti a feszültséget, az érintés pedig átkapcsolja az idegrendszert a nyugodt, „pihenő” üzemmódba. Ez sok férfinak megváltás, aki a hétköznapokban állandó készenlétben él. A közös aktivitás nemcsak levezet, hanem fel is tölt: természetes módon emeli a tesztoszteront, ami növeli a fókuszt, a határozottságot és a saját erőnk feletti kontroll érzését. Ez nem romboló agresszió, hanem egészséges férfierő.
Nem véletlenül éljük meg játékosan ezeket a mozgásos élményeket, hiszen endorfin és a dopamin is felszabadul ilyenkor, amelyek kombinációja pontosan ezt a könnyű, felszabadult állapotot idézi elő. Csökkenti a fájdalomérzetet, javítja a hangulatot, oldja a szorongást, javítja a figyelmet és a reakcióidőt, egyfajta flow állapotba kerülünk ilyenkor.
Meglepő lehet, de még oxitocint is termelünk ilyenkor. Ha két férfi közösen mozdul, birkózik vagy egymásra helyezi a súlyát, az oxitocin szintje emelkedni kezd. Ez a hormon nemcsak a gyengédségről szól, hanem a bizalomról és a biztonságról is: amikor érzed a másik ellenállását vagy tartását, az agyad megkapja az üzenetet, hogy nem vagy egyedül. Ez csökkenti a szorongást és megtöri az elszigeteltség érzését.
Emellett a Moving Man műhelyein alkalmazott szomatikus, mozgásos gyakorlatok erőteljesen támogathatják a paraszimpatikus idegrendszer aktiválódását, vagyis a test nyugalmi, regeneráló üzemmódját. A lassú, finomhangolt mozdulatok és a tudatos testérzékelés segítenek a tartós stresszállapot oldásában. A gyakorlatok javítják a testtudatot, csökkentik az izomfeszülést és a szorongásos tüneteket. A mozgásos gyakorlatok nemcsak pillanatnyi megkönnyebbülést, hanem tartós idegrendszeri szabályozódást is hozhatnak. A rendszeres, biztonságos férfiközösségi érintkezés – legyen az birkózás, vagy önsimereti szomatikus munka, vagy ritmikus mozdulatok – nem csupán pillanatnyi hormonális hatás, hanem hosszú távon is formálja a stressztűrést és az idegrendszer egyensúlyát. A test megtanulja, hogy nem egyedül kell túlélni, hanem másokkal kapcsolódva is biztonságban lehet.
Mi történik a hormonrendszerben, amikor egy férfi ki tudja mondani, ami nyomasztja?
Egy támogató férfikörben a szomatikus gyakorlatokhoz társul a kapcsolódás élménye: a közös jelenlét, a megosztás, a hangadás és a szemkontaktus biztonságos érzelmi közeget teremt. A biztonságérzet az egyik legerősebb belső jelzés a paraszimpatikus rendszer számára, így a szavak és érintések általi kapcsolódás és a mozgás együtt sokkal mélyebb idegrendszeri megnyugvást tehet lehetővé.
Ennek az állapotnak valóban van antidepresszáns hatása. Amikor átélhetjük egy megtartó férfiközegben, hogy felvállalhatjuk, kimondhatjuk a minket kínzó, foglalkoztató problémákat, fájdalmakat, a test olyan hormonális és idegrendszeri koktélt hoz létre, amely természetes ellensúlya a szorongásnak és a depresszió tüneteinek. Az oxitocin csökkenti az amigdala reakciókészségét, vagyis gyengíti a félelemközpont aktivációját. A dopamin segít, hogy a világ újra izgalmasnak és jutalmazónak tűnjön. A paraszimpatikus idegrendszer bekapcsolása pedig visszarántja a testet a pánik vagy a túlélő üzemmód felől a nyugodt, regeneráló állapotba.
Férfikörbe járni tehát az egyik legbölcsebb befektetés a saját testi, lelki egészségedbe. Visszatalálás ahhoz a természetes állapothoz, ahol a férfi nem magányos harcos, hanem egy megtartó közösség része – fizikailag, lelkileg és szellemileg is. Az együttmozdulás, a kimondott, rég elnyomott érzelmek, az ítéletnélküli odafordulás magunk és társaink felé, mind testileg, mind lelki szinten közelebb visznek egy harmonikusabb, tudatosabb, szeretetteljesebb létezés felé.
írta: Clausen Sebestyén
