A jurta parkettájához ér az arcom. Nyomja a csontokat mégis puhának, melegen befogadónak érzem. A mellkasom könnyed izzadtsághártyával alkot kapcsolatot a talajjal. A kezeim jobbra-balra. A térdemen lévő horzsolás a portól és a verejtéktől kezd csípni ahogy elkezd húzódni. Az egyik talpamat az ablakon beszűrődő napfény melengeti, a másikat nem érzem. Valószínűleg mert napok óta mezítláb sétálgatok. Nem is tudom pontosan melyik pontot érzem jobban, most mintha egyszerre mind velem lenne, egyszerre mind én vagyok és mindegyik engem alkot. Nem érzem milyen hosszú vagy milyen nehéz vagyok pontosan, de határozottan vannak körvonalaim és valamilyen súllyal a padlót is nyomom. A csontjaim főleg, azoknál engem is igazán nyom a padló. – Meg kellene mozdulni – jut eszembe, amikor elkezdenek számok tódulni a fejemben. – Ha ma még 2 pályázatot megcsinálok, akkor holnap reggel hatkor kelve be tudom fejezni a munkát ebben a hónapban kiszámlázom, mennyit is, tizennyolccal leszek kész a kilenszszázezer…. De még a múltkori számlát sem fizették ki, nem értem miért nem lehet határidőre fizetni, kifizetni az embert… Vagy csak velem szórakoznak? – áhh! ennél a pillanatnál nyakon csípem magam. – MOST NEM DOLGOZOK! – mondom magamnak újra, az elmúlt napokban már legalább háromszázadjára. Ugyanis az elmémmel játékba kezdtünk. Ő azt a szerepet vállalta a pénzkeresés hatékonyságának növelésére, hogy folyamatosan a munkán, a teendőkön, a pillanatnyi megoldandókon gondolkozik, összegeket vízionál felhasználva a gondolkodási kapacitásomat. Így a mi kis játékunkban rám az a szerep jutott, hogy vagy teljesen alávetem magamat a célszerű működésnek, vagy ha kell erővel is visszaveszem az irányítást és amikor ő elkezd kalandozni a munka felé, olyan helyzetekben amikor ez irreleváns, például arccal a padlón egy elvonulás harmadik napján, akkor határozottan rászólók és visszairányítom a figyelmemet a testi érzeteimre.
Újra érzem ahogy lélegzek, ahogy veszek egy nagy levegőt a hasamba, az szélesen hozzátapad a földhöz majd a mellkasom emelkedik az egész felsőtestemmel együtt. Ahogy gondterhelt gyorsasággal kifújom, a pofacsontom és a csípős sebbel fedett térdem egyszerre csúsznak el egy-egy millimétert a koszos izzadtságon. – ITT VAGYOK – mondom a másik varázsigét, amit ismételgetek magamban napok óta mint valami függő. A gondolatok függője. A munka függője. Nem igaz, hogy nem bírok jelen lenni. Gondolom és közben már megint valahol máshol járok, magára hagyva a testemet és annak érzeteit a padlón heverni.
– Rá kellene gyújtani – jut eszembe legalább 3 ember helyett, akik szintén a padlón hevernek. – Akkor kitölthetném magam a meleg füsttel. Akkor nem csak a körvonalaimat érezném, hanem belül is mindent. Lehet hogy ezért cigizek? – Merül fel a költői kérdés, amikor hirtelen lassú zongoraszó csendül a hangfalból és Greg hangján könnyed hívás érkezik arra, hogy engedjem meg bármelyik apró izmomnak, bármelyik testrészemnek, hogy megmozduljon, elinduljon egy irányba. A nyelvem tűnik a legpraktikusabbnak. Körüljárom vele a számat, majd ez meghívja az arcizmaimat egy könnyed körjáratra. Az arcom izmai húzzák a fejbőrömet és a nyakamat érzem, hirtelen mozdulatra hívva a hátamat és az egész törzsemet. Nem tánc ez csak vonaglás, de erre már nem gondolok tudatosan, mert mozgásban vagyok, érzem, hogy egyszerre mozdul mindenem. Összehúzódok csecsemő pózba és a szememet tenyereimmel eltakarom. Nem akarok felkelni. Nem akarom hogy vége legyen, csak maradni szeretnék a gondolatlanság csendes pillanatában. Hallom a zenét és a többiek mozdulatait, kisebb hangadásait ahogy a mozdulatlanságukból recsegve belendülnek. Hat rám minden és újra mozgásra hív. Valaki a hátamhoz ér, aztán eltűnik. A fél testem a földhöz ér, a fele a levegőt súrolja. – Érzem, hogy a kapcsolatom a földdel állandó és megszakíthatatlan. – Milyen szép gondolat! Csak nehezemre esik ezt a kapcsolatot fenntartani. Könnyebben vagyok a fejemben, könnyen bújok el a világom elől a fejembe és rejtőzködök a gondolataim mögött az érzeteim és az érzéseim elől. Most is ez történik. Egy pillanatra sikerül kapcsolatba kerülnöm magammal, aztán újra a toronyba zárva okoskodom valamin. – Ezzel a rájövéssel zárul a gyakorlat. Vége a mai napnak. Kaptam élményt, kaptam útravalót, éreztem magam teljes valómban. Legalább pillanatokra.
Ezt jelenti nekem azóta is, a külső és belső érzetek szinkronizálása, a gondolatok lecsendesítése, a tudatos csend által. A testem sugallatait követve, az érzelmeim és az intuicióim felfedezése és befogadása. Szép lassan, mozdulatról- mozdulatra, pillanatról-pillanatra érkeztem meg a testembe.
Írta: Szabados Andor 2024-ben a 2022-es Moving Man Zárt csoport élményei alapján