Reflexiók a Moving Man facilitátori továbbképzés margójára
Kerek egy év után először összegyűlt a facilitátor csoportunk, hogy részt vegyünk egy közös elmélyülésben, vezetőnk Árpi és Greg vezetésével. Ezúttal az öngondoskodás és a szexualitás került fókuszba – két olyan terület, amely sokunk életében egyszerre aktuális, kihívásokkal teli és erősen terhelt az örökölt családi, társadalmi minták által.
Hiedelmeink, hogy mit engedhet meg magának egy férfi, mi az a minőség ami férfias és ami nem, sok esetben korlátozza a megéléseinket ezeken az életterületeken. Ebben az írásban az öngondoskodás részét járjuk körbe.
Rengeteg hiedelem, elvárás él bennünk arról, mit „engedhet meg magának” egy férfi, mi számít férfiasnak és mi nem. Ezek az öröklött minták gyakran korlátozzák a megéléseinket: az érzelmekhez való kapcsolódást, a pihenést, a kiengedést, az elernyedést, a terhek letételét. Sok férfi számára mindez azért nehéz, mert szembemegy azzal a belénk égett létmantrával, hogy az „igazi” férfi kibír mindent, kifogyhatatlan és állandóan tettre kész. Gyakran a férfi önképének bebetonozott része ez a perpetuum mobile üzemmód. Mintha ez a kimeríthetetlen erő adná a létjogosultságunk. Ha pedig valaki ezzel a képpel azonosul, akkor a kimerültséget gyakran megsemmisülésként, kasztrációként éli meg. Az ilyen embernek el kell mindig mennie a falig, amikor már a test jelez, hogy idáig és ne tovább. Ezért ez sajnos sokszor betegségként nyilvánul meg, hiszen az a hiedelem él benne, hogy nincsenek határai, így azokat tartani sem tudja.
A mi csoportunk sem kivétel ez alól. Tanulságos volt őszintén belenézni, hogy ki hol tart ebben. Ki, hogyan tudja beleengedni magát a pihenésbe, önkényeztetésbe, semmittevésbe, töltődésbe és eközben mennyire hangos még benne az örökölt visszhang, hogy “hasznosnak kell lenned”. Ezek a megosztások, tükörtartások és eköré épített gyakorlatok közelebb visznek minket a mozgatórugóink megértésében, tudatosításában és ezáltal esélyt kapunk, hogy éberek legyünk ezekre a belső örökölt/eltanult kényszereinkre és kiazonosuljunk belőlük. Így esélyt adva, hogy a valós igényeinket felismerjük és kommunikáljuk. Hogy megadjuk magunknak azt, amire valóban szükségünk van és ezáltal már nem kívülről próbáljuk mindezt pótolni.
A belső „operációs rendszerünkbe” való mélymerülés azonban gyakran fájdalmas rétegeket hoz fel. A „bírni kell, viselni kell” szerep sok férfi számára makacs hiedelem: egyszerre okoz szenvedést és egyszerre ad egyfajta biztonság- és kontrollérzetet. Amikor azonban lelepleződik egy ilyen tévképzet, megrendül az énkép, és felmerül a kérdés: ki vagyok én e nélkül?
Amíg csak panaszkodunk és elszenvedjük a helyzetünket, addig valójában ragaszkodunk is hozzá – a fájdalom ismerős, a megszokott én-érzet része. A szenvedéstörténet az „enyém”, ettől érzem magam valakinek. Az új pedig veszélyesnek tűnik: ki vagyok a saját történeteim nélkül? Ki voltam előtte, és vajon ki vagyok most?
A múlt, amit valójában csak hallucinálunk, gyakran visszaránt a megszokott biztonságba. Bebetonozzuk magunkat örökölt létélményekbe, amelyek betonvasai a családi mitológiák. De még a beton is megreped egyszer – és amikor kipörög belőle a régi, helyére valami új érkezik. A változás könnyedsége magától utat talál. De ehhez az kell, hogy már fájjon annyira, hogy már ne ragaszkodjunk a régi mintáinkhoz és így azok kifussák magukat.
Nem érdemes csonkokon végigkúszni az életen csak azért, mert valaki valaha azt mondta: „ilyen egy férfi”.
Azzal, hogy mennyire szeretjük önmagunkat, szorosan összefügg az is, mennyire vagyunk képesek szeretni az életet és a körülöttünk élőket. Ha magunkkal nem tudunk intim, őszinte viszonyban lenni és felismerni valós szükségleteinket, ha egy szerepbe merevedve élünk nap mint nap, akkor hogyan lennénk képesek valódi szeretettel és empátiával jelen lenni mások felé?
Mint látjátok, egy ilyen alkalom rengeteg kérdést hoz felszínre – némelyik kibomlik a közös folyamatokban, mások még hosszú ideig dolgoznak bennünk. A Moving Man egyik legnagyobb értéke pedig az, hogy ebben a folyamatban nem vagyunk egyedül: ott vagyunk egymásnak, tükröt tartunk, megtartunk, ha szükség van rá.
Ha szeretnél te is egy ilyen inspiráló, támogató közegben megérkezni önmagadhoz, szeretettel invitálunk valamelyik műhelyünkre.
